Népművészet Mestere
a Vajdaságban
 

Átadták a Népművészet Mestere díjakat

December 14-én a budapesti Hagyományok Házában átadták a Népművészet Mestere díjakat. Az ünnepségen részt vett Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár, Dr. Jávor András közigazgatási államtitkár és Kelemen László a Hagyományok Háza főigazgatója.
A kormány rendelete alapján a kulturális miniszter által felkért szakmai bizottság azokat jutalmazta, akik a népművészet fejlesztésében kimagasló eredményeket értek el és a fogásokat megőrizve, tanítványoknak továbbadva őrködnek nemzeti értékeink, hagyományaink felett. A hat anyaországban élő és négy határon túli alkotónak Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár adta át az elismeréseket. Dr. Réthelyi Miklós arra kérte a díjazottakat, vegyék pártfogásba az ifjabb nemzedéket, minél több fiatalnak adják át tudásukat és a népművészetről vallott szemléletüket.
 
A Népművészet Mestere-díjban részesült Cselényi József néptáncos (Lökösháza, Szlovákia), Csepeli István faragó, népi iparművész (Dunaföldvár) Cz. Tóth Hajnalka népi iparművész (Balatonalmádi), Hideg Istvánné énekes, mesemondó (Ördöngősfüzes, Kolozs megye, Románia), Nagy Mária és Vidák István alkotóművészek, megosztva (Kecskemét) Réti János néptáncos (Ördöngősfüzes, Kolozs megye, Románia), Schneider Péterné, bútorfestő népi iparművész (Harta) Tímár János, népzenész (Gyimesközéplok, Hargita megye, Románia) Toldi István mesemondó (Kupuszina-Bácskertes, Vajdaság, Szerbia) és Verseghy Ferenc fazekas (Tolna).


Toldi István
mesemondó (Kupuszina, Szerbia)
A kupuszinai születésű Toldi István ma is szülőfalujában, e nyugat-bácskai kis palóc szórványtelepülésen él családjával. A vajdasági magyar mesemondók legjobbika, a szellemi értékek viszonylatában a leggazdagabb előadó, hiszen még alkalma volt elődeitől hallani azokat a meséket, amelyeket most Ő maga igyekszik közkinccsé tenni. A vidék szinte legbővebb meserepertoárjával rendelkező mesemondó. Több mint hetven mesét mondott el már a hazai és nemzetközi mesemondó versenyeken, amelyeken több ízben nyerte el a legmagasabb elismerést. Fontosnak tartja, hogy minden gyermeknek legyen alkalma felnőttől mesét hallgatni, ahogyan ő hallgatta egykoron, gyermekként a tündérek, táltosok világának titkait. Maga is gyűjt népmesét. 2007-ben Délvidéki palóc népmesék Kupuszináról címmel CD-t jelentetett meg. Előadásmódjának különös értéke, hogy helyi, vagy kupuszinai, illetve palóc nyelvjárásban mondja a meséket.

A Népművészet Mestere kitüntető címre a
Vajdasági Magyar Folklórközpont terjesztette fel a doroszlói népdalénekest Samuné Babos Rozáliát.
 
 
 
 

Samuné Babos Rozália doroszlói népdalénekes,
a
NÉPMŰVÉSZET MESTERE
átveszi kitüntetését
Dr. Bozóki András, a nemzeti kulturális örökség miniszterétől. 
 < Fotó: http://www.kultura.hu/nkom/news/D999_news_76542.html
 

Magyar Szó, 2005. augusztus 22. hétfő 
KÖZÉLETI NAPILAP - ONLINE http://www.magyar-szo.co.yu 

Magyar állami kitüntetések vajdasági népművészeknek
Augusztus 20-a alkalmából Sólyom László magyar köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc kormányfő előterjesztésére a kulturális minisztérium nevében Bozóki András, a szaktárca vezetője Budapesten, az Iparművészeti Múzeum átriumában mintegy 160 művésznek, tudósnak, kutatónak, zenésznek, előadónak, a közművelődés különböző területein dolgozó szakembernek adott át állami kitüntetéseket. Bozóki András köszöntőbeszédében a nemzeti önbecsülés jelentőségét hangsúlyozva úgy fogalmazott: csak a sokféleség gazdagsága szülhet értékeire büszke, reális önképpel rendelkező nemzetet, amely hagyományőrző, mégis modern. 
A Népművészet Mestere díj a magyar állam elismerését, megbecsülését hivatott közvetíteni az eredeti hagyományokban felnőtt és a tehetségükkel, egyéniségükkel azt tovább gazdagító alkotó emberek részére. Idén összesen tíz hagyományőrzőnek ítélték oda a rangos elismerést, köztük Czérna Miklós oromhegyesi mesemondónak, aki nem jelent meg az ünnepségen, és a díjat később, itthon veszi át, valamint Samu Antalné Babos Rozália doroszlói népdalénekesnek, aki eredeti népviseletben, közvetlen viselkedésével egyik színfoltja volt az ünnepségnek. A Népművészet Ifjú Mestere díjat azok a fiatal alkotó és előadóművészek kapják, akik az egyes népművészeti ágakban kiemelkedő egyéni teljesítményt értek el. Idén az újvidéki Guzsalyas énekcsoport is a díjazottak között volt. A leánykórus tagjai - Boldizsár Márta, Borsos Andrea, Gaudényi Gabriella, Ivánovics Tünde, Kalapáti Gyöngyi, Kovács Zsuzsanna, Milojević Márta, Rigó Ildikó és Varga Valéria - nevében Klemm Katalin művészeti vezető vette át a díjat. 
Samuné Babos Rozália átveszi a Népművészet Mestere díjat
A leánykórus boldog tagjai
Samu Antalné Babos Rozália doroszlói népdalénekes az elsők között érkezett a konferenciák és koncertek színhelyéül szolgáló Iparművészeti Múzeumba, mellette Szabó Ferenc erdélyi néptáncos ül
H.  E. 
  
A kitüntető oklevél
Magyar Szó, 2005. szeptember 1., csütörtök 
KÖZÉLETI NAPILAP - ONLINE http://www.magyar-szo.co.yu  
 
A magányos mesemondó
Miklós bácsi meséit generációk hallgatták

Oromhegyesen mindenki ismeri Miklós bácsit, a mesemondót, aki mindenkit szívesen fogad takaros kis házában. Egyedül él ott, most már több mint négy éve, amióta felesége, Vituska elhunyt. Miklós bácsi 86 éves, élete nagy részét Oromhegyesen élte le, most is ott találtam meg, a falubeliek kedvesen útbaigazítottak. Tény, hogy mindenki ismeri és szereti, volt, aki nyíltan utánam szólt: Miklós bácsit keresi? Otthon van, csak kopogjon az ablakon. Meg is tettem, válaszolt is erős hangon, úgy, ahogyan a IV. Interetno Fesztivál gálaestjén meséjét mesélte, mikrofon sem kellett volna, akkor is bezengte volna hangja Szabadka központját. Cérna Miklós rendkívüli elismerésben részesült. A magyar kormány a Népművészet Mestere díjat ítélte oda neki folyó év augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén. Miklós bácsi már akkor is mondta, nagyon nagy öröm ez neki, hogy a magyar kormány még gondol a tőle elszakadt délvidéki magyarságra. 
A kapu nyitva állt, Miklós bácsi juhászkutyája rám nézett, aztán pihent tovább. A mesemondó kifogyhatatlan a történetekből, rögtön bele is kezd mondókájába, pirospozsgás arca és ősz bajusza alatt néha mosolyog, néha elszomorodik. 
- A mesélést édesapámtól tanultam meg, ő odavolt az első világháborúban négy évig, én pedig a második világháborúban szolgáltam három és fél évet. Bejártam fél Európát. Itt laktunk Velebitnél, egy papi birtokon, ott volt édesapám huszonegy évig árendás. Tizenketten voltunk testvérek, ebből heten még mindig élünk. Az édesanyám ötvenévesen szülte meg a legfiatalabb testvéremet. Volt földünk, mindegyik testvér csinált valamit, volt, aki libát őrzött, volt aki marhát, volt, aki birkát. Az édesapám 1941-ben halt meg, aztán én vezettem a gazdaságot, vagy a szegénységet. Huszonnégy éves elmúltam, gondoltam, elég volt már a csavargásból és 1943-ban megnősültem, de mindjárt berukkoltam a magyar hadseregbe 60 napra, és három és fél év után keveredtem haza. A háborúban egy állatorvosi rendelőbe voltam beosztva, és 1944 karácsonyán találkoztam földijeimmel, akik szintén arra jártak, Csehszlovákiában. Nagyon örültünk egymásnak, én hazulról 1944 nyarán kaptam utoljára levelet. Meg is vendégeltük őket, a doktor úrral, akivel együtt dolgoztam, főztünk nekik grízt, meg találtam egy üveg konyakot, azt megittuk együtt, ettünk közben. Találtam az asztalfiókban egy rövid kis gyertyát, egy kis karácsonyfaágat tettünk az asztalra. Mi ott ríttunk, hogy mi van az otthoniakkal, ők meg itt ríttak, hogy mi lehet velünk. Karácsonyi énekeket énekeltünk, közben az ágyúk dörögtek - mesélte Miklós bácsi. 
Amikor 1947-ben hazajött, felesége várta, aki közben Miklós bácsi szüleinél lakott. Oromhegyesen vették meg ezt a kis házat, 20 000 dinárért, mesélte Miklós bácsi. A második világháború alatt könnyebb sérülést is szerzett, a lába sérült meg, egy bombázáskor. 
- Ebben a házban éltünk végig. Amikor visszajöttem, sajnos a feleségem betegeskedett, nem lehetett családunk. Én nagyon sok mindent dolgoztam. Kapáltam is, juhász is voltam, de dolgoztam a szövetkezetben is, traktort is hajtottam. Dolgoztam Ludason egy birtokosnál, aki nagyon megszeretett és iskolára akart küldeni. Én akkor úgy jártam oda dolgozni, hogy hétfőn elmentem, és szombatig ott voltam. Hét végén jöttem csak haza az én feleségemhez, aztán vasárnap vagy hétfőn hajnalban indultam vissza Ludasra, gyalog. Aztán mondta az a birtokos, hogy a feleségemet is vigyem oda, segítsen takarítani. Ez azonban nem tetszett az én feleségemnek. Azt mondta, hogy ő eleget inaskodott leánykorában, így aztán, mivel annak idején nálunk az asszony volt az úr a háznál, nem erőltettem. Aztán, amikor itt dolgoztam Oromhegyesen, a szövetkezetben, itt is elő akartak léptetni, itt is meg volt velem elégedve az igazgató. De bizony sokat kellett dolgoznom. Volt, hogy karácsony napján érkezett szalma, széna, amit le kellett hányni a kocsikról, az én feleségem meg sírva ment a templomba, mert nagyon vallásos asszony volt, hogy ha már családunk nem lehetett, legalább legyünk együtt - mondta sírva Miklós bácsi. 
A falu minden generációja évtizedek óta ismeri és tiszteli Miklós bácsit, akit, mint elmondta, több mint húsz évvel ezelőtt még parlamenti képviselővé is választottak, mert hittek jóságában és abban, hogy segíteni tudja faluját. Ma már kevesen látogatják. Háza is szinte érintetlen, csak szobáját használja, konyhája üresen áll. Virág mégis van az asztalon, hiszen mint Miklós bácsi meséli, van egy fogadott lánya, aki látogatja, vannak rokonok, barátok, akik járnak hozzá, segítenek takarítani, ebédet hoznak. Büszkén vezet konyhájába, görbe botjával mutogat a falra, ahol sorakoznak az emlékek, elismerések a rendezvényeken való részvételről. 
- Hívtak engem itt a faluban, és máshová is, hogy meséljek, és akkor mindig kaptunk valami kis emléket, megajándékoztuk egymást. Volt nekem egy igazi, magyar esküvői ruhám, amit odaajándékoztam, mert szükségük volt rá a fiataloknak. Most meg, hogy a magyar kormánytól kaptam ezt a díjat, ez nagyon megható. Majd ezt is segítenek nekem bekeretezni, és akkor ezt is kiteszem a falra. Meg a szabadkaiaktól is kaptam könyveket, meg valami ital is van a csomagban - mondta büszkén Miklós bácsi. 
A mindennapokat a mesemondó magányosan, szobájában tölti. Lábfájásra panaszkodik, heverészik az ágyon. Sok embernek, fiatalnak segített meséivel, hiszen ő maga a történelem. 
-- Tudnék én maguknak napokig mesélni, mert hát ez a történet, ez történelem - mondta Cérna Miklós. 

 
Miklós bácsi büszkén, meghatottan mutatta a szabadkai közönségnek az anyaországi díjat 
Cérna Miklósnak nehéz élete volt, mégis mindig mosolyog
A falakon sorakoznak az elismerések, közéjük kerül majd az anyaországi Népművészet Mestere díj is
 

TÓMÓ Margaréta 
Fotó: A szerző felvételei 


Vajdasági mesemondó kapott Népművészet Mestere címet 2005-ben 
  
A Népművészet Mestere kitüntető címet a Hagyományok Háza munkatársának felterjesztésére, a kulturális miniszter jóváhagyásával adományozta a kormány Czérna Miklósnak, a vajdasági népmesekincs és mesemondói hagyomány éltetőjének, továbbadójának. 

A kitüntetését Szabadkán, 2005. augusztus 27-én este, a IV. Nemzetközi Interetno Fesztivál gálaműsorán adta át Varga Imre szabadkai főkonzul. 

A főkonzul méltató szavai után, a szabadkai Népkör nevében Brezovszky Roland köszöntötte az idős Miklós bácsit, majd a Hagyományok Háza részéről Agócs Gergely beszélt a vajdasági mesemondásról, a vajdasági mesekutatásról, illetve annak a ténynek a jelentőségéről, hogy a magyar állam a határon túli magyar népi kultúra jeles egyéniségeit is támogathatja. 

Mindezeket követően a színpadra hívott Czérna Miklós elmondott egy legendamesét és egy tréfás anekdotát -- ezzel láthatóan nagy sikert aratott a szabadkai főtéren összegyűlt hallgatóság körében. 
 

Czérna Miklós 1919-ben született, jelenleg az észak-bácskai Oromhegyesen lakik. A hagyományosabb műfajok, állatmesék, legendamesék, Mátyás-trufák mellett tréfás és pajzán anekdoták, katonatörténetek kiváló előadója. Az elmúlt években több neves folklorista is megfordult nála. Gyűjtött nála Burány Béla, a vajdasági magyar erotikus népmesék ismert gyűjtője és kiadója, valamint az is az ő érdeme, hogy az újvidéki rádió stúdiójában készítettek Miklós bácsival felvételeket. Bodor Anikó népzenekutató a népdaltudása miatt kereste föl, Karácsony Molnár Erika folklorista a helyi hagyományokról, a népszokásokról kérdezte. Bodor Anikó hívta föl Raffai Judit szabadkai népmesekutató figyelmét Czérna Miklósra, így 2004 májusában, augusztusában és novemberében Raffai Judit a Hagyományok Háza két folklorista munkatársával és Dénes Zoltán operatőrrel filmfelvételeket készített. Czérna Miklós házában, illetve egy nyilvános szereplését is rögzítették, az oromhegyesi falunapon. 

A helyi közösség ismeri és "hasznosítja" Miklós bácsi tudását. Sokszor megkérték-megkérik, hogy meséljen, énekeljen vagy "egyszerűen" csak beszéljen a régi Oromhegyesről, a régi hagyományokról. Így részt vett több alkalommal a falunapokon, a "Napsugaras ősz" ünnepségen.  Még nyolcvanon felül is ott volt a helyi "Gazdag ág" rendezvényén, amely a hagyományos ismeretek vetélkedőjét és a néprajzi szemlét egyesíti és amelyet 2004-ben a tizenhetedik alkalommal rendeztek meg. 

A Népművészet Mestere címet tehát megérdemelten kapta Czérna Miklós, emellett azonban szimbolikus értéke is van, hogy a vajdasági magyar népi kultúrát a szövegfolklór területén is ilyen elismerés érte. 

http://www.kultura.hu/culture/literature/news/D999_news_72425.html